Olvasási idő: 5 perc
Tartalmas tanulmányúton vettek részt a Janus Pannonius Programév (JPP) diákjai Zsil-völgyében március 20–22. között. A Mathias Corvinus Collegium (MCC) hallgatói a háromnapos kirándulás során Petrozsény és Petrila térségében ismerkedhettek meg a bányászat kulturális örökségével, a közösség mindennapjaival. A tanulmányút tapasztalatairól Váncsa Mária JPP-s diák számolt be.
Márciusban a JPP-s csapatnak lehetősége volt elutazni a Zsil-völgyébe, Petrozsényba és Petrilába, ahol betekinthettünk a helyi közösség azon jellegű kihívásaiba, amelyek az évtizedek óta bányászati identitásáról ismert térségben a bányák 2015-ös bezárásával jelentkeztek. A tanulmányúton 23-an vettünk részt.
Szombat reggel panelbeszélgetéssel nyitottuk meg a hétvégi kirándulásunkat. Az előadás témája: Miként befolyásolta a Zsil-völgyi magyarok életét az egykori bányászkultúra? Hogyan éltek régen és élnek napjainkban a petrozsényi magyarok? Milyen hatással van ma a petrozsényi magyar fiatalok életére a város bányászati múltja, öröksége? Az eszmecserén Wersanski Eduard egykori bányamérnök és Iosif András nyugalmazott egyetemi tanár beszélgetését hallhattuk, melyet Mohan Laura JPP-s diák moderált.
A beszélgetés jó bemelegítés volt a későbbi programokra. A két előadó mesélt nekünk a környezetről, amely a bányák működését lehetővé tette, majd rátértek a bányászat világára, melyet egy rövid történelmi háttér követett. Lezárásként a bányák közösségi fontosságáról is szó esett. Mint kiderült, valamikor Petrozsényba nem éltek magyarok, hanem később az oda telepített és átvándorolt székelyekből és bukovinai csángókból alakult ki a közösség. Az itt élő emberek nagyon összeszoktak már, amit nagyrészben a bányászatnak és bányai munkának köszönhetnek. Ez az, ami máig megadja a román és magyar nép közötti szoros kapcsolatot.
Az előadást követte a petrozsényi bányamúzeum, ahova továbbra is velünk tartott a két előadó, akik előszeretettel meséltek tovább a bányákról. Kiderült, a szocializmus idejéig egy bányásznak 55 éves koráig kellett dolgoznia napi 8 órát, ami később átalakult, és a korhatár csökkenésével a munka is 6 órára redukálódott. Mindemellett a sok kockázatnak kitett emberek egészségügyi ellátásban részesültek, valamint baleset vagy akár haláleset következtében a családok támogatásban részesültek.
A múzeum utáni látogatás sokunkat ráébresztett a közösség és az összefogás fontosságára és erejére. Utunk következő megállója a Planeta Petrila volt, ahol Cătălin Cenușă egykori bányász, ma kulturális szervező vezetésével megtekinthettük a 2015-ben bezárt bánya helyszínét. A látogatás során lehetőségünk volt megnézni a tanulóhelyiséget, ahol a tanoncok 10 napot töltöttek, mielőtt lejutottak az 1 km hosszú kacskaringós bányába. Az itt töltött idő alatt meg kellett tanulniuk mindent, amit fontos tudniuk lent, köztük az útvonalat is. Cătălin elmondása szerint az emberek mindennap úgy mentek le a bányába, hogy remélték, nem ez az utolsó nap, amit láttak, vagy az utolsó ölelés, amit kaphattak családjaiktól. Folyamatos veszélynek voltak kitéve, a félelem mindennap bennük élt.
2008-ban azonban megrázó esemény történt. Egy robbanás következtében négy bányász a bányába szorult, súlyoson megsérülve, megmentésükre nyolc bányamentő sietett. Azonban az első 48 órában még veszélyes volt a helyszín, így ők is megsérültek, köztük többen bele is haltak a mentőakcióba. A probléma fő oka a gondatlanság és a tudáshiány volt, mivel olyan emberek vezették a bányát, akik nem törődtek az életüket kockáztató munkásokkal. Cătălin személyes tapasztalatairól is beszélt, hogy mindig erősnek kellett lenniük, hiszen ő is átélte, hogy holtan hozta ki a karjaiban a barátját. De megmenteni is sikerült egy társát, akivel azóta szoros kapcsolatot ápolnak.
Az itt élő embereknek ez nemcsak egy kockázatos munka volt, hanem hivatás. Cătălin azzal zárta az idegenvezetést, hogy ha még egyszer újra kellene élnie az életét, ugyanúgy bányász és bányászmentő lenne, mert a sok nehézségen túl rengeteget tud adni az embernek ez a hivatás.
A napot könnyedebb program zárta: a Maros Művészegyüttes Sárga rózsa című előadásán vett részt a csapat, Jókai Mór regénye nyomán. Az előadás lehetőséget adott feltérképezni az itt élő embereket, és látni bennük a szeretetet és azt az odaadást a közösségért. Ez a tanulmányút sokunkkal megértette, hogy a nehéz és kockázatos munkát olykor csak a közösség ereje viheti előre. Fontos figyelni egymásra, és szétnézni, kik vannak körülöttünk, hiszen – ahogy a mondás is tartja – egy fecske nem csinál tavaszt.
