Olvasási idő: 5 perc
Az MCC és a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem közötti partnerség idei utolsó mozzanataként a nosztalgia, emlékezet, művészet és tudományos kutatás közötti összefonódásokat vizsgálták meg a meghívott szakértők. A Képlékeny lenyomatok – A kommunizmus emlékezete című beszélgetésnek Mátyás király szülőháza adott otthont 2025. december 12-én.
Mit gondolnak a fiatalok a kommunizmus időszakáról? Hogyan adhatnak tovább a művészek, történészek, tanárok és értelmiségiek egy valós képet erről a közösség számára kényes, fájdalmas időszakról? Egy olyan társadalomban, ahol a legújabb közvélemény-kutatások a Ceaușescu-korszak iránti nosztalgia erősödését mutatják, a történelmi igazságot pedig szelektíven és idealizálva kezelik, fennáll a kollektív traumák megkérdőjelezésének kockázata. A nyilvános beszélgetésen dr. Mara Rațiu egyetemi oktató, dr. Raluca Mihaela Paraschiv képzőművész, dr. Dragoș Sdrobiș történész és dr. Portik-Blénessy Ágota művészettörténész vett részt.
A jelen gondjaival egyszerre erősödik a nosztalgia is
A beszélgetést dr. Mara Rațiu nyitotta meg, hangsúlyozva a téma jelentőségét egy olyan társadalmi közegben, amelyet polarizáció és bizonytalanság jellemez. Felvetése szerint Románia máig nem dolgozta fel teljesen a kommunizmus traumáját, és ennek következményei nemcsak a közbeszédben, hanem ideológiai reflexeinkben és a közös emlékezet törékenységében is megmutatkoznak. A fiatalabb nemzedékek számára pedig a korszak képe többnyire közvetett forrásokból – a családi történetekből, az iskolai tananyagból vagy a nyilvános narratívákból – áll össze, ami könnyen leegyszerűsítésekhez vagy fontos részletek elvesztéséhez vezethet.
Dr. Dragoș Sdrobiș a rendszerváltás utáni időszakot vizsgálta: hogyan jöttek létre azok az intézmények, amelyek a kommunista múlt feltárását, az archívumokhoz való hozzáférést, illetve a dokumentálást szolgálják. Bár ezek a struktúrák mára jelentős kutatási alapot biztosítanak, a társadalmi emlékezet mégis szétszakadozott: miközben a hivatalos diskurzus a rendszer elítélésére épül, a közgondolkodásban sokszor megjelenik egyfajta nosztalgia is – különösen gazdasági vagy társadalmi bizonytalanság idején.
Sdrobiș kiemelte: érdemi párbeszéd csak akkor lehetséges, ha ezek a nézőpontok nem kioltják egymást, hanem képesek találkozni. Ehhez pedig nem csupán „nagy történelmi narratívákra” van szükség, hanem a hétköznapi emberek tapasztalatainak és emlékeinek megértésére is. „A nosztalgia felerősödését többnyire a válságos időszakokban tapasztaljuk. Valójában a kommunizmus iránti nosztalgia is inkább az emberek jelenlegi elégedetlenségét tükrözi” – mutatott rá a jelenség hátterére Dragoș Sdrobiș. A történész szerint ezt inkább figyelmeztetésként kellene kezelnünk, és arra kellene fókuszálni, hogy megoldásokat találjunk társaink gondjaira.
A művészet szerepe és lehetőségei a lezáratlan múlt feldolgozásában
Dr. Raluca Mihaela Paraschiv a kollektív emlékezet kulturális-vizuális dimenzióját emelte be a beszélgetésbe. Arra hívta fel a figyelmet, hogy Romániában mindmáig hiányzik egy átgondolt, következetes emlékezetpolitika, amely nemcsak a múlt feltárását, hanem annak társadalmi feldolgozását is segítené. Kortárs művészeti példákon keresztül és kelet-európai múzeumi gyakorlatokra utalva bemutatta: több ország tudatosan építette be a kommunista múlt és a szovjet befolyás tapasztalatát kulturális és oktatási programjaiba, és így a trauma nem elhallgatott örökségként, hanem társadalmi önreflexiót segítő eszközként jelenik meg.
A gondolatmenetet kiegészítve dr. Portik-Blénessy Ágota a kommunista időszak művészeti közegét idézte fel: azt a sajátos, kettős teret, amelyben egyszerre volt jelen az alkotói szabadság igénye és az állami kontroll. Beszélt a szocialista realizmus kényszereiről, ugyanakkor arról is, milyen finom stratégiákkal tudtak a művészek mégis autonómiát teremteni. Különösen érdekesnek nevezte azt a mai jelenséget, hogy egyre gyakrabban jelenik meg nosztalgia a kultúra egykori, intézményesített rendszerével kapcsolatban – még akkor is, ha az annak idején korlátok között működött.
A beszélgetésen kirajzolódott, az emlékezet nem egy rögzített, változatlan archívum, hanem állandóan alakuló folyamat, amely megosztó is lehet, de a közös megértés alapjává is válhat.
