„Az elvesztett lehetőségek kora” – Etnikai együttélés, modernizáció és feszültségek Nagy-Romániában

Ezúttal a beszélgetés középpontjában az 1920 utáni korszak állt, amikor Erdély, a Bánság, a Körösvidék és Máramaros Nagy-Románia részévé vált. A románok számára ez a nemzeti kiteljesedés pillanata volt, a magyar közösség számára viszont radikális státuszváltás, hiszen egyik napról a másikra egy új állam kisebbségi polgárai lettek.

Meghívottaink voltak: dr. Sata Kinga-Koretta és dr. Pálfy Zoltán, a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának adjunktusai és dr. Răzvan Pârâianu, a Marosvásárhelyi George Emil Palade Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány- és Technológiai Egyetem Bölcsészettudományi Karának adjunktusa. Moderátorként a sorozat szakmai kurátora, dr. Marius Turda történész, az Oxford Brookes Egyetem professzora irányította a beszélgetést.

Marius Turda a beszélgetés elején hangsúlyozta, Trianon nem csupán határváltozást hozott, hanem státusz-, percepció- és identitásváltást is: „A magyarok, az erdélyi, bánsági, máramarosi és körösvidéki magyarok nem voltak kisebbségiek. Bár demográfiai értelemben természetesen elmondható, hogy Erdélyben nem alkottak többséget, politikai, kulturális és jogi értelemben nem kisebbségként tekintettek magukra. 1920 után Nagy-Romániában olyan helyzetben találták magukat, amelyről korábban soha nem gondolták volna, hogy bekövetkezhet: kisebbségbe kerültek.”

Nemzetállam egy sokszínű társadalomban

Erről a korszakról nem lehet egyszerűen győztesek és vesztesek történeteként beszélni – mutatott rá Marius Turda. Hangsúlyozta, hogy ilyen beszélgetések csak akkor lehetségesek, ha a történelmet kritikai távolságtartással, ugyanakkor empátiával közelítjük meg: „Vannak emberek a teremben és a társadalomban, akik hiszünk abban, hogy lehet a történelemről gyűlölet és elfogultság nélkül, olykor távolságtartással vagy empátiával, ugyanakkor szeretettel beszélni.” Ez a szemlélet határozta meg az eseményt: nem Nagy-Románia ünnepléséről volt szó, de nem is egy leegyszerűsített elítélésről. A meghívottak árnyaltan és nyíltan vázolták fel egy olyan korszak sajátosságait, amelyben a nemzeti eszmények, az állam modernizációja, a történelmi sérelmek és a társadalmi súrlódások egymásra rétegződtek.

Răzvan Pârâianu tágabb európai keretbe helyezte az 1920 utáni változásokat. Szerinte az első világháború nemcsak határokat rajzolt át, hanem a politikai gondolkodást is átalakította. „A világháború a császárok háborújaként kezdődött, és a népek háborújaként ért véget” – fogalmazott. A háború után a nép, a nemzet és az állam fogalma új jelentést kapott: egyre inkább organikus egészként, közös sorssal és közös történelmi küldetéssel kezdték elképzelni őket. Fennállt a veszély, hogy az egyén háttérbe szorul a közösséggel szemben, az állam pedig felhatalmazva érzi magát arra, hogy a társadalmat egy nemzeti küldetés jegyében alakítsa.

Ebben az értelemben Nagy-Románia egyszerre volt modernizációs és homogenizációs projekt. Intézményeket, iskolákat, egyetemeket, infrastruktúrát, közigazgatást akart építeni, ugyanakkor a társadalmi különbségeket igyekezett háttérbe szorítani, nemzeti keretbe rendezni. Răzvan Pârâianu rámutatott, a társadalmi valóság nem illett bele az egységes nemzetállam eszményébe: a kisebbségek, felekezeti különbségek, helyi elitek, eltérő jogi és közigazgatási hagyományok bonyolulttá tették a folyamatot. Nagy-Románia koherens nemzetállammá akart válni, miközben többnemzetiségű, többfelekezetű és mélyen regionalizált társadalmat örökölt. „A modern állam azonos entitások, vagyis az állampolgárok adminisztrátora. Az állampolgárok viszont közel sem voltak egyformák” – tette hozzá.

Az egyetem, az elit és az „értelmiségi munkanélküliség”

Pálfy Zoltán a kolozsvári egyetem példáján keresztül mutatta meg, mit jelentett a hatalomváltás a mindennapokban és az intézmények szintjén. Az egyetem korábban magyar intézményként működött, 1920 után viszont román egyetemmé alakult. Ez nem pusztán adminisztratív változás volt, hanem szimbolikus fordulat is: a korábbi többségi, államalkotó pozícióból a magyar közösség kisebbségi helyzetbe került, az erőviszonyok megfordultak.

Arra a kérdésre, milyen lehetett 1920 után magyarnak lenni Erdélyben, Pálfy Zoltán erős képpel válaszolt: „Felkelsz reggel, de nem ébredsz fel a rémálomból.” Az új helyzetet sokan elképzelhetetlennek, szinte irreálisnak élték meg. A történész felhívta a figyelmet az általánosítás kerülésére, hiszen nem létezett egyetlen, egységes magyar válasz Trianonra. Voltak, akik revízióban gondolkodtak, mások alkalmazkodni próbáltak, megint mások regionális együttműködésben, a transzilvanizmusban vagy a kulturális önszerveződésben látták a jövőt.

A kolozsvári egyetem Pálfy szerint valóságos „bokszringgé” vált, ahol szakmai szempontok, politikai elvárások és nemzeti ambíciók ütköztek. A felsőoktatás bővülése új lehetőségeket nyitott, de új problémákat is teremtett. Egyre több diplomás került ki az egyetemekről, miközben a munkaerőpiac nem tudta alkalmazni őket. Marius Turda ezt „értelmiségi munkanélküliségként” írta le — olyan társadalmi feszültségként, amely később táptalaja lett a radikális mozgalmaknak.

A szakemberek nyomtékosították: az egyesülés nem azonos az egységesítéssel. Pálfy Zoltán szerint 1918–1920 csak a folyamat kezdete volt, az új államot még működőképessé kellett tenni. Nagy-Románia nem csupán egy nagyobb terület volt a térképen, hanem egy nehezen megvalósítható közigazgatási, oktatási, politikai és szimbolikus jelentőségű projekt. Erdélyi nézőpontból ez időt, türelmet, helyismeretet és kompromisszumokat igényelt volna. Bukarestből nézve azonban az egységesítés gyakran inkább központosítást jelentett.

Transzilvanizmus: regionális válasz egy új helyzetre

Sata Kinga-Koretta a transzilvanizmus alakulását ismertette. A két világháború között a magyar elit egy része igyekezett kulturális és politikai alternatívát, egy erdélyi identitást megfogalmazni a központosító nacionalizmussal szemben. Kós Károly Erdélyt a románok, magyarok és németek közös történelmi terepeként értelmezte, és egy közös regionális kultúra lehetőségét vetette fel. A történész ugyanakkor figyelmeztetett: ez a közös kultúra inkább értelmiségi konstrukció volt, mintsem létező társadalmi valóság. „Ez a közös kultúra fontos elem volt Erdély három nagy nemzetisége, a románok, magyarok és németek–szászok–svábok között. Ha nagyon realisták akarunk lenni, igazából soha nem létezett, de ily módon megpróbáltak egy regionális tudatot létrehozni.” Fontos volt, mert lehetőséget kínált egy másfajta szemléletre: nem kizárólag nemzeti szembenállásban, hanem regionális együttélésben gondolkodott.

A transzilvanizmus azonban maga sem volt egységes. Az 1920-as években még viszonylag nyitott, befogadó irányzatként jelent meg, helyet kaphattak benne a magyar anyanyelvű zsidó értelmiségiek, a különböző felekezeti hátterű csoportok és azok is, akik a románokkal való együttműködés lehetőségét keresték. Az 1930-as évekre azonban ez a nyitottság egyre inkább beszűkült. Az európai politikai radikalizálódás, a gazdasági válság és az autoriter irányzatok megerősödése Erdélyben is éreztette hatását. Sata Kinga hozzátette: „Elég jelentős különbség van aközött, ahogyan a transzilvanizmus a 20-as években kinéz, és ahogyan a 30-as években, a 40-es évek felé és valószínűleg később is alakul. A 20-as években még nagyon befogadó volt.”

Radikalizálódás, lehetőségek és Nagy-Románia ambivalenciája

A résztvevők szerint az 1930-as éveket a bezárkózás, a radikalizálódás és az etnikai projektek közötti versengés jellemezte. Az együttműködés lehetőségei szűkültek, az etnikai és politikai határok keményebbé váltak. Pálfy Zoltán így fogalmazott: „A 30-as években ez már nagyon világosan látszik. Senki sem gondolkodik többé a magyarok integrálásán.” A konfliktusok súlypontja részben áthelyeződött, különösen az antiszemitizmus erősödésével, de a magyar közösség is egyre inkább kívülállóként jelent meg az állam nemzeti projektjében.

A beszélgetésen szó esett a fasizmus, az antiszemitizmus, az antiliberális gondolkodás és a politikai mítoszteremtés terjedéséről is. A meghívottak hangsúlyozták, hogy ezek nem kizárólag román jelenségek voltak. Hasonló folyamatok zajlottak Magyarországon, a szász közösségben, Olaszországban, Németországban és más európai társadalmakban is. A korszak egészét áthatotta a vágy egy új rend, új közösségi értelmezés, új „nemzeti küldetés” iránt.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a két világháború közötti időszak kizárólag kudarcok története lenne. A meghívottak a modernizációt, pozitív társadalmi változásokat, az iskolák, gazdaság, infrastruktúra, egyetemek fejlődését is vázolták. Răzvan Pârâianu felidézte, hogy miközben az elitek konfliktusairól beszélünk, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Nagy-Románia sokak számára valódi felemelkedési lehetőséget– társadalmi mobilitást, gazdasági fejlődést, oktatáshoz való hozzáférést – jelentett.

Győzelmeken és vereségeken túl

Az est végére nem született egyszerű ítélet Nagy-Romániáról. A korszak egyszerre volt román nemzeti siker és magyar politikai trauma; modernizációs lehetőség és központosító állami kísérlet; az együttélés laboratóriuma és a radikalizálódás színtere.

Sata Kinga találóan foglalta össze a magyar közösség nézőpontjából ezt az ambivalenciát: „A magyar közösség Nagy-Románia projektjét természetesen kudarcként értelmezi, de Nagy-Magyarország sem volt jobb.” Pálfy Zoltán szerint a két világháború közötti időszak „az elvesztett lehetőségek kora.” A korszakban valóban volt energia, intézményépítés, együttműködési szándék és társadalmi lendület. De ezek a lehetőségek fokozatosan elvesztek a központosítás, a bizalmatlanság, a gazdasági válság, az antiszemitizmus és a politikai radikalizáció spiráljában.