Helytállni az elnyomásban – Ana Blandiana és Visky András volt az MCC vendége Nagyváradon

Az esemény Böcskei László, a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye püspöke nyitotta meg köszöntőjével. „Emlékezzetek vissza a korábbi napokra, amikor megvilágosodtatok, mennyi küzdelmet és szenvedést álltatok ki. Egyszer szidalmazások és üldözések látványossága voltatok, máskor azokkal sorsközösséget vállaltatok, akik így jártak. Mert együtt szenvedtetek a foglyokkal, és vagyonotok elrablását örömmel viseltétek, tudván, hogy jobb és maradandóbb vagyonotok van” – idézte a püspök a Zsidókhoz írt levélből, hangsúlyozva, hogy „a múltban nemcsak a sötétséget és az igazságtalanságot fedezhetjük fel, hanem azt a fényt is, amely reménnyé alakítható a jövő számára.”

Közös háttér: hit és üldöztetés

Ana Blandiana már a beszélgetés elején hangsúlyozta a Visky Andrással közös életrajzi szálat: „Mi úgy állunk Önök elé, mint két gyermek, akik végül íróvá váltak. Két gyermek, akiknek gyermekkorát és életét az formálta, amit apáik, szüleik átéltek.”

Ana Blandiana édesapja ortodox pap volt, Visky András édesapja református lelkipásztor. A kommunista rezsim mindkét családot üldözte: Ana Blandiana apját többször is bebörtönözték, ahogyan Visky András apja is a rácsok mögé került, évekre elszakítva a deportálásba száműzött családjától. Ez a közös történelmi és személyes háttér meghatározó szerepet játszott mindkettejük irodalmi pályafutásában. A költőnő felidézte apja többszöri letartóztatását és a „mindig előkészített bőrönd” szorongató jelenlétét, míg Visky a Bărăganba hurcolt édesanyja és hét gyermeke történetét idézte: „Mindig nagyon szegények voltunk, de hatalmas lelki gazdagságban éltünk… Úgy hiszem, ezek az írások szelíd bosszúk már azáltal is, hogy ismertté válnak.”

Az irodalom mint az ellenállás eszköze

A két alkotó vallomásai rávilágítottak arra, hogyan válhatott az irodalom a túlélés eszközévé. Ana Blandiana a börtönben írt, morzejelekkel továbbadott versekről beszélt: „Az ötvenes-hatvanas években Romániában a költészet volt az ellenállás. Ezek a versek nem politikai töltetűek voltak, nem kommunistaellenesek, hanem a vallásról és a család iránti szeretetről szóltak. A bosszú abban áll, hogy megjelennek a könyveink, mindent elmesélünk, ami történt, és a máramarosszigeti múzeumban felszínre hozunk amit csak lehet.”

Visky András számára az írás az édesanyjának tett gyermeki ígéretet is jelenti: „Azt mondtam Lătești-en, amikor láttam, hogy sír: le fogom írni mindazt, ami velünk itt történt. Meg voltam győződve róla, hogy ez egyfajta bosszú: elmondani a történeteinket gyűlölet nélkül.”

Személyes történetek, egyetemes tanulságok

Ana Blandiana megrendítően idézte fel édesapja letartóztatásának mozzanatait, amelyet hatévesen élt át: „Ez egész gyerekkoromban bűntudatként kísért… az az érzés, hogy miattam tartóztatták le apámat. Családi barátaink, ügyvédek, orvosok mind ugyanígy éltek: készen arra, hogy bármikor letartóztathatják őket.”

Visky András a deportáltak közti szolidaritásról beszélt, és felidézte találkozásait olyan kiemelkedő személyekkel, mint Nicolae Balotă, Aurel Păuna vagy Nadia Russo pilótanő. A szüleitől kapott lelki örökségről így szólt: „Amikor Isten gyermekei börtönben vannak, biztos, hogy Isten is ott van velük. Isten a legtapasztaltabb rab: számtalan táborban és börtönben volt már jelen.”

A beszélgetésen közös versolvasást is hallhatott a közönség: Ana Blandiana verseit Visky András fordította magyarra, és együtt olvastak fel néhányat ezekből. A találkozó a megbékélés és emlékezés fontosságának hangsúlyozásával zárult. Ana Blandiana kiemelte, az igazi bosszú a történetek megőrzése és továbbadása, míg Visky András az evangélium egyszerű üzenetére emlékeztetett: „Imádkozz az ellenségedért. Ilyen egyszerű.”