Olvasási idő: 7 perc

Közép-Európa történelmének egyik legérzékenyebb kérdését, a trianoni békeszerződést és annak román–magyar kapcsolatokra gyakorolt hatását vizsgálták magyar és román történészek a Mathias Corvinus Collegium (MCC) kolozsvári központjában 2026. május 5-én. Az alkalom a Románok és magyarok a közös múlt tükrében című eseménysorozat hetedik részeként valósult meg.

A beszélgetésen az 1920-as eseményeket árnyalt és kiegyensúlyozott megközelítésben vizsgálták meg a szakértők, nemcsak a politikai következményekre, hanem azok érzelmi, kulturális és szimbolikus jelentésére is figyelve. Az eseményen részt vett dr. Lucian Leuștean, a jászvásári Alexandru Ioan Cuza Tudományegyetem egyetemi tanára, dr. Sárándi Tamás történész, muzeológus, a Maros Megyei Múzeum munkatársa és dr. Victor Rizescu történész, a Bukaresti Egyetem oktatója. Moderátorként dr. Marius Turda történész, az Oxford Brookes Egyetem professzora irányította a beszélgetést, aki egyben az eseménysorozat szakmai kurátora is.

Egy birodalom végnapjai és a válság kezdete

Marius Turda a beszélgetés elején arról a kollektív traumáról beszélt, amelyet Magyarország a Monarchia felbomlása és a jelentős területvesztések után élt át: „1900-ban Magyarország gazdasági és kulturális szempontból rendkívül gyorsan fejlődött. Budapest akkoriban New York után a világ második legfejlettebb városa volt urbanisztikai szempontból. Húsz évvel később azonban minden összeomlott. Sokak számára Trianon jelentette azt a pillanatot, amikor a nemzet halála, amit a ’48-as romantikus költők megjövendöltek, valósággá vált.”

Sárándi Tamás történész a Habsburg Monarchia összeomlásának előzményeit egészen 1914 nyaráig vezette vissza, felidézve Tisza István fenntartásait a háborúba való belépéssel kapcsolatban: „Nem akarta, hogy a Monarchia hadat üzenjen Szerbiának, mert tudta, hogy ha a Monarchia belép a háborúba, a saját létét kockáztatja.”

1918 októberében Tisza István a parlamentben elismerte, hogy a Monarchia részvétele az első világháborúban súlyos hiba volt. Ugyanakkor továbbra is azt állította, hogy Magyarország nem kerülhette el a konfliktust. „Kevesen értették meg akkor, hogy Tisza szavai – amelyekkel elismerte, hogy a Monarchia elvesztette a háborút – valójában nemcsak katonai vereséget, hanem politikai és diplomáciai értelemben is Magyarország végének kezdetét jelentették” – tette hozzá Sárándi Tamás.

A történész arra is kitért, hogy a magyar politikai elit túl későn ismerte fel a közelgő változások valódi súlyát. Jászi Oszkár 1918-ban megfogalmazott föderalista elképzelései az első komoly kísérletet jelentették a magyar állam demokratikus alapokon történő átszervezésére, de addigra a történelmi folyamatok már visszafordíthatatlanná váltak. Az erdélyi román vezetők eközben egyértelműen a Romániával való egyesülés irányába haladtak.

Mindenki a saját nemzeti álmát akarta

Victor Rizescu Woodrow Wilson önrendelkezési elvének ellentmondásairól beszélt. Kiemelte, hogy a wilsoni idealizmus mellett nagyon is konkrét geopolitikai és gazdasági érdekek alakították a békerendszert: „Amit 1919–1920-ban fennkölten önrendelkezésnek neveztek, valójában nemzeti determinizmus volt, vagyis a határok etnikai alapú újrarajzolása.”

A beszélgetés során szóba került, hogy az új határok kialakításában a gazdasági és stratégiai tényezők ugyanolyan fontos szerepet játszottak, mint az etnikai szempontok. Rizescu példaként az Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti vasútvonalat említette, amely jelentősen befolyásolta a román–magyar határ végleges kijelölését. „A román–magyar határt etnikai szempontok alapján húsz kilométerrel keletebbre kellett volna meghúzni, de gazdasági okokból mégis úgy alakították ki, ahogyan ma ismerjük, hogy az akkori román állam gazdasági túlélése szempontjából létfontosságú vasútvonal román területre kerüljön.”

Lucian Leuștean hangsúlyozta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia elsősorban belső okok miatt omlott össze: „A Monarchia nem külső támadás következtében bukott meg, hanem belülről omlott össze. És elsőként az osztrákok mondták ki, hogy a birodalom megszűnt létezni.”

A történész szerint az osztrák és a magyar elitek egyaránt reménykedtek abban, hogy sikerül megőrizniük a régi birodalmi struktúrának legalább egy részét még akkor is, ha tisztában voltak azzal, hogy a területi integritás teljes megőrzése lehetetlen. Innen eredt az 1918–1920 közötti évek mély traumája is. „A folyamat váratlanul brutális volt” – fogalmazott.

„A magyarok a dualizmus időszakában jelentős európai befolyással rendelkeztek. Úgy érezték, elérkezett az a történelmi pillanat, amikor megvalósíthatják azt a Magyarországot, amelyről álmodtak. Csakhogy mindenki a saját nemzeti álmát akarta. A románok Nagy-Romániát akartak, az osztrákok Nagy-Ausztriát, és így tovább. Ezek az elképzelések ellentmondtak egymásnak, és konfliktusba kerültek. Az első világháború véget ért, de valójában a katonai összecsapások tovább folytatódtak Közép-Európában és Kelet-Európa-szerte” – részletezte Lucian Leuștean.

Dönthetett volna népszavazás Erdély sorsáról?

Lucian Leuștean kitért arra a sokat vitatott kérdésre is, hogy mi történt volna, ha Erdély sorsáról népszavazás dönt. Hangsúlyozta, hogy az ilyen spekulációk inkább a „mi lett volna, ha” típusú, kontrafaktuális történelem kategóriájába tartoznak, mintsem a tényleges kutatásokhoz.

Bírálta azokat az értelmezéseket, amelyek szerint egy népszavazás más eredményt hozott volna, ugyanakkor azt a román történetírásban gyakran használt megfogalmazást is, amely a gyulafehérvári nemzetgyűlést „népszavazás jellegűnek” nevezi.

Szerinte az 1918. december 1-jei eseményeket nem lehet mai értelemben vett népszavazásként értelmezni, hiszen egy ilyen folyamatot számos politikai, katonai és intézményi tényező befolyásol. Úgy véli, a háború utáni szegénységben és zavaros állapotokban rendkívül nehéz lett volna valódi népszavazást szervezni. A történész arra is felhívta a figyelmet, hogy a történelem során a népszavazásokat gyakran politikai vagy propagandacélokra használták fel.

Trianon öröksége és az együttélés kérdése

Az est folyamán a meghívottak megvizsgálták, hogyan járult hozzá a háború utáni időszak a társadalmak radikalizálódásához, illetve miként befolyásolta Trianon traumája Magyarország és Erdély kollektív emlékezetét és politikáját.

Az esemény zárásaként a beszélgetés a jelen kihívásaira és az együttélés lehetőségeire fókuszált. Sárándi Tamás a 1920. június 4-i dátum újraértelmezését javasolta, amely nemcsak traumaként, hanem az erdélyi magyar közösség megszületésének pillanataként is értelmezhető: „Június 4-e tekinthető az erdélyi magyar közösség születési dátumának, hiszen Trianon következtében ekkor vált kényszerű kisebbséggé.”

A közönségből érkező hozzászólások során elhangzott: „Mi a kompromisszum veszteség és nyereség között? Szerintem egyiket sem kellene ilyen kategóriákban szemlélnünk. Történelmi szinten fontos, hogy részletesen beszéljünk ezekről a kérdésekről és kutassuk őket, de a mindennapi életben inkább azokra a kihívásokra kellene összpontosítanunk, amelyek most állnak előttünk, nem pedig száz évvel ezelőtti konfliktusokat próbálni megoldani.”