„Újratanította, hogyan hallgatunk zenét” – 100 éves Kurtág György

Százévesen Kurtág György ma is jelen van szellemileg és művészileg a kortárs zenei életben. Az eseményen közösen felfedeztük fel azt a töredékekből, miniatűr formákból és sokatmondó csöndekből építkező nyelvet, amely a 20. századi modern zene egyik legfontosabb hangjává tette őt. A bánsági Lugoson született zeneszerző élete és munkássága egy olyan évszázadot ível át, amelyet háború, kényszerű elmozdulások, művészi újrakezdések és radikális zenei sűrítés határoztak meg.

Meghívottként velünk tartott dr. Gintarė Stankevičiūtė muzikológus (Southamptoni Egyetem, Litván Zene- és Színiakadémia), dr. Adrian Pop zeneszerző (Gheorghe Dima Zeneakadémia) és dr. Sófalvi Emese muzikológus (BBTE). A beszélgetést Demeter-Vincze Tekla zongoraművész, az MCC nemzetközi kapcsolatokért felelős erdélyi igazgatója moderálta. Az eseményt Trombitás István hegedűművész előadása tette teljessé.

A zeneszerző, aki összesűrítette a világot

Miért tartják Kurtágot korunk egyik legfontosabb zeneszerzőjének? Dr. Gintarė Stankevičiūtė történelmi kontextusba helyezte életművét. Wagner monumentális operái és Mahler szimfonikus univerzumai után Kurtág gyökeresen más utat választott: „És akkor megérkezik Kurtág, aki úgy gondolja, hogy a világ néha akár negyven másodpercbe is beleférhet.”

Kurtág nem kitágította, hanem összesűrítette a zenei formát. Ez a sűrítés nem öncélú minimalizmus, hanem etikai és esztétikai állásfoglalás. „Újratanította, hogyan hallgatunk zenét. Elkezdünk figyelni a csendre, a köztünk lévő térre. A csendet a szerkezet fontos részeként kezdte kezelni” – fejtette ki a muzikológus. Hozzátette, Kurtág műveiben a csend nem hiány, hanem építmény.

Dr. Adrian Pop, aki 2009-ben személyesen is találkozott Kurtággal, hangsúlyozta, hogy a miniatűr forma rendkívüli sűrűséget hordoz: „A darabok nem hosszúak, mégis mindegyikben ott találjuk az univerzumot.”

Az ember a zeneszerző mögött

Kurtág György 1926-ban született. Életútja magában foglalja a második világháborút, a totalitárius rendszereket és az 1956-os magyar forradalmat is. A töredezettség tehát nem idegen tapasztalat számára. Ahogy Dr. Gintarė Stankevičiūtė fogalmazott, ezek a nagy történelmi és személyes események mind hatással voltak Kurtág zenéjére. Érdeklődött az irodalom és a költészet iránt, és olykor mindössze néhány szóból épített vokális műveket. „Nem úgy kell rá tekintenünk, mintha valamiből hiány lenne, hanem úgy, hogy nem maradt benne semmi fölösleges.”

A zeneszerző mögött ott áll az ember is: alázatos, pontos és mélyen emberséges személyiségként idézték fel a beszélgetőtársak. Világszintű elismertsége ellenére Kurtág soha nem építette maga köré a romantikus zseni mítoszát. „Végtelen szorgalommal dolgozott, és olykor egy évtizedbe telt, mire befejezett egy darabot. Mesterember volt.”

Kurtág még nyolcvanéves kora fölött is rendkívüli memóriával és kíváncsisággal rendelkezett, fiatalkori román irodalmi emlékeit is meglepő pontossággal idézte fel. Erdélyi gyermekkora soha nem halványult el művészi tudatában.

„Ezekben az apró töredékekben mindig találunk valamit, amihez kapcsolódni tudunk. Nagyon karizmatikus személyiség, akihez könnyű kapcsolódni” – mondta dr. Sófalvi Emese, hozzátéve, hogy Kurtág hosszú élete nagyon pontos tükre kelet-európai tapasztalatainknak.

Létezik-e erdélyi modernitás?

A kerekasztal egyik összetett kérdése az volt, hogy létezik-e egyáltalán „erdélyi modernitás”. Dr. Adrian Pop óvatosan fogalmazott: „Őszintén szólva nem tudom. Ma teljes stilisztikai demokrácia van. Nehéz megmondani, mi a kortárs zene fő iránya. Az autentikus tehetség így is utat tör magának. De csak akkor, ha hű marad saját tehetségéhez, és nagyon-nagyon keményen dolgozik.” Dr. Gintarė Stankevičiūtė szerint az erdélyi modernizmus inkább attitűd, amelynek időre van szüksége, hogy leülepedjen.

Az identitással kapcsolatban elhangzott, hogy az nem kizárólag a születési helyhez kötött. Attól is függ, hogyan tekint a közösség az alkotóra: ha el is mennek a művészek, a szülőhelyük közössége továbbra is sajátjának érezheti őket – tette hozzá Dr. Sófalvi Emese.

Mikor válik a magas kultúra közösségi élménnyé?

Az est egyik központi témája a hozzáférhetőség volt. Hogyan mozdulhat el a kortárs zene a magas kultúra világából a közösségi élmény felé? Dr. Gintarė Stankevičiūtė határozott választ adott: „A magas kultúra akkor válik közösségi eseménnyé, amikor nem magas kultúraként kezeljük, hanem szükségletként.” Amíg a kortárs zenét ritka és egzotikus jelenségként mutatjuk be, távoli marad. Ha azonban rendszeresen beépül a közéletbe, a közös kulturális lélegzetvétel részévé válik.

Az előadó és a közönség kapcsolata szintén kulcsfontosságú. Kurtág zenéjében a kitettség teljes, és ez a sérülékenység vonja be a hallgatót: „Kurtág esetében az előadó nagyon kiszolgáltatott helyzetben van. Minden hang fontos, nincs hová elbújni, és a közönség érzi, amikor az előadó kockázatot vállal. Ilyenkor még köhinteni sem mer az ember” – tette hozzá Dr. Stankevičiūtė.

És mitől működik igazán egy kortárs darab? A közönségtől. Attól, hogy nem zárja el magát előítéletekkel az élmény elől, hanem nyitottan hallgat. Ahogy a résztvevők fogalmaztak, idő kell ahhoz, hogy kialakuljon a modern zene iránti ízlés, de az első lépés mindig a legnehezebb. Az ismétlés ismerős érzést, ez pedig kötődést teremt. Mert a kortárs zene nem elvont rendszer, hanem emberek élő hálózata.

Százévesen Kurtág György továbbra is jelen van szellemi és művészi értelemben a kortárs zenei életben. Zenéje figyelmet követel, és figyelmet ad vissza. A töredékek, ha együtt hallgatjuk őket, kapcsolattá válnak. Talán éppen ezt jelentheti az erdélyi modernitás: nem stílust, hanem a közös megélést.