Olvasási idő: 4 perc

Nyolcvan év távlatából nemcsak a fizikai pusztításról kell megemlékeznünk, amelyet a náci rezsim okozott, hanem arról a szisztematikus rendszerről is, amely a történelem átírására törekedett a kulturális értékek elkobzásával. Nemcsak egy népet akartak eltörölni, hanem annak emlékezetét is. De mi tanúskodik még erről a letarolt világról, és mit kezdhetünk a történelem egyik legsötétebb pillanatának emléket állító műkincsekkel? Erről beszélgetett január 30-án az MCC kolozsvári központjában dr. Avraham Weber, a Weber & Co. ügyvédi iroda munkatársa, valamint prof. dr. Veress Emőd jogász, a Sapientia EMTE egyetemi tanára, az MCC oktatója.

A Transylvania Lectures előadás-sorozat legutóbbi meghívottja számára munkája családi hagyaték és személyes ügy. Harmadik generációs ügyvédként nagyapja örökségét viszi tovább, aki Temesvárról Tel-Avivba költözött, és ott megalapította az első restitúcióval foglalkozó intézményt. Véleménye szerint a téma ennyi év távlatából is aktuális, hiszen Európa-szerte még mindig mintegy 400.000 műkincs sorsa tisztázatlan.

A beszélgetés egy jogi és történeti áttekintéssel kezdődött: bemutatták, miként bélyegezték a modernista alkotásokat elfajzott művészetnek, és hogyan kobzott el teljes gyűjteményeket a tulajdonosok akarata ellenére a német totalitárius rezsim. A rendszer átgondolt, a legfelsőbb szintekig kiépített mechanizmus volt – maga Hitler is személyesen látogatta a raktárakat az amszterdami vagy párizsi razziák után. A szakértők feltárták a berendezkedés művészettel kapcsolatos kettős mércéjét is: a náci vezetők, köztük például Joseph Goebbels, saját otthonaikban gyönyörködtek az elkobzott műkincsekben.

Bár a háború után az egyik első intézkedés volt, a visszaszolgáltatás folyamata továbbra is számos nehézségbe ütközik. Mivel nem létezett egy egységes nyilvántartás, sem tárolóhely, ezek a kincsek ma is több ország területén lehetnek szétszórva. Emellett számos műalkotás eltűnt, amelyek bányákban voltak elrejtve, esetleg megsérültek a bombázások során. További nehézséget jelent, hogy az örökösök gyakran túl fiatalok voltak ahhoz, hogy emlékezzenek a nagyszülők otthonában lógó műalkotásokra, tudjanak ezek értékéről, ráadásul a történtek után a túlélés és az újrakezdés fontosabb volt számukra, mint az elveszett tárgyak felkutatása.

Az előkerült műalkotások körül állandó vita alakult ki: hogyan jussanak az egykori örökös nyomára? Vajon biztonságosabb lenne őket múzeumokban, privát kollekciókban őrizni? Egyesek szerint ezek a festmények, szobrok, alkotások túlmutatnak a magántulajdonon, hiszen egy-egy darab nemcsak egy család, hanem egy egész kultúra emlékezetében is meghatározó lehet.

Avraham Weber kiemelte, hogy az egyik legismertebb példa a restitúcióra Gustav Klimt Hölgy aranyban című alkotása, amelyet a megszállás alatt koboztak el, majd hosszú évtizedekig az osztrák állam egyik büszkeségeként tekintettek rá. Az örökös bíróságon harcolta ki a visszaszolgáltatást, nemzetközi precedenst teremtve. A per rávilágított arra, hogy köztes út is létezik, hiszen kompromisszummal zárult: bár a festmény Bécsben maradt, az örökös jelentős pénzbeli kárpótlást kapott, még ha nem is a mű teljes piaci értékét.

A jövőben várhatóan csökken majd az egyedi visszaszolgáltatási ügyek száma, hiszen az utódok kihalnak, az időigényesség miatt pedig elvesztődik az érdeklődés. Weber szerint egyre nagyobb felelősség hárul a múzeumokra: átvizsgálni a problémás eredetű darabokat, feltüntetni, honnan kerültek elő, és milyen kötelékkel rendelkeznek, a nem tisztázható származásúakat pedig visszaszolgáltatni a helyi zsidó közösségnek. Így a megemlékezés és az igazság bemutatása végül maradandóbb és hangsúlyosabb lesz, mint maga a tulajdonjogi kérdés.